Minden idők végső kérdése az értelemhez kötött lánc erejének vizsgálata.
Ismeretes, hogy a világi érzéktárgyak, azaz azok, amik megművelik a földet, és időt adnak a víznek, eljárnak a szél illatának üvegcsébe tárolásának útján, mind-mind az emberi kezek által alkotott eszközök és biztos ismeretek kezében árválkodnak.
A természetvédelem és a tudomány kéz a kézben jár és bár több a pusztítás, mint az értékes isteni alkotás, mégis az emberi emésztés tüze átjárja minden dühös és élettelen irányba tartó gyomor falát.
Az említett technológiák, eljárások és más metabolikus témaköröket tanító és befogadó közeg, szükségszerűen szemlélet szerkezeti - részint világi – szükségletei kielégíthetetlenek. A Bhagavad Gíta is tartalmaz tünetegyüttest
egy a születéssel és halállal kapcsolatos szűkített aspektust, melynek egyik jelenete a csata leg~halálosztikus~abb jelenetét mutatja be, a másik pedig a születés értékét, annak felszabadító és leláncoló aspektusát.
A Bhagavad Gíta 14. fejezete [ mama ] felfedi, a védákba fektetett tudás befogadásának előfeltételeit, melyet kibővít a 15. fejezetben olvasható holdnézeti aspektussal.
Az könyv lapjain olvasható sorok szerint az élet úgy száll egyik testből a másikba, mint ahogy a szél szárítja és szállítja az illatot. A tévedhetetlen tudást, kétségek nélküli törekvéssel lehet megközelíteni, melynek megtanulását és alkalmazását követően, mi magunk is Istenhez hasonló természettel tudjuk magunkat felruházni, ígéri a Bhagavad-gītā14.2. verse.
A testekből merítünk örömet, mely közelebbi értelmezését tekintve az élővilág elfogyasztását jelenti, ennek a tevékenységnek a tüzét az életakarás táplálja, de nem mindegy milyen formában vesszük elejét és végét az étkezésnek. A tapasztalat és a tudás egy kézben járnak, de nem csak a ragyogó tápláló életünket megkönnyítő lét a valóságos, hiszen a másét elvevő élőlény visszahatása a bűnös tett következménye. Ezért és minden értelem legmagasztosabb értéke, ha ismerjük az életben elkövetett bűnök ragyogóvá tételét, azaz ismerni kell a befedő éjszaka leple alatti folyamatokat, az eszményként tündököl a védákat közvetítő versek tövében. A test, a tudás és a tevékenységek végtelen számú tűzének táplálása hamut képez. Az idő és az érzéktárgyakhoz való törékeny ragaszkodás, feledékenységet és őrültséget okoz az emberi elmében.
Esendő és véges testhez láncolt ismereteinket, ezért a magasztos védák verseivel kell naponta átitatnunk, hogy másnapra ismét a hamis egó által megtévesztett illúzió sóvárgását elkerüljük.
Az élet nektárja ( lásd. Bhagavad-gītā14.27. ) a személytelen Brahman síkjáról elérhető, ami egyszeriben az elpusztíthatatlan megvetés ellenszere. A vágy a becsmérelt földgöröngyön végzett végrehajtó kődarab arany formájának megnyilvánulására, oly illúziót hoz létre, hogy barátot ellenséggé, a só várást a sóvárgó vérben kuporgató rothadó [ Chlorosis ] megvetésé alakítja.
Mindenek a kedvező Én az alapja, mely felülemelkedik a tévedhetetlen segítségével az illúzió elpusztíthatatlan sötétségén és egyszeriben egy meghitt pillanatban eléri a személyes Brahman síkját felülemelkedve minden egységes formának tekintő korábbi elképzelésén és szerves részévé válik a jámbor társadalmi törekvéseknek, és elfogadja a ragyogó életfelfogás minősíthető ismereteit, azaz a Bhagavad Gíta tanítását.
E tudás biztos ismeretében az ember transzcendentális természetre tehet szert, ami az Én természetemhez hasonló. Így nem születik meg az újabb teremtéskor, s az anyagi világ megsemmisülése sem fogja megzavarni.
Ha ez a test, egy konstruktív gépezet, melyet az alkotója illeszteni kívánt az adott természethez fűződő viszonyához, annak céljaihoz, akkor feltehető a kérdés, hogy meddig szól a garancia és mi a végső terv lényegi mondanivalója?
Könyves András BHF Teológus szak Budapest 2024.02.01.