A hitért cserébe végzett munka, vagy más néven szolgálat

A Bhagavad-gíta 12. fejezetében olvashatunk az odaadó szolgálatról, melynek célja a jellem, az önismeret, a társadalmi kapcsolatok erősödése és végül, de nem utolsó sorban a Legfelsőbb elérése. Olya sok tennivaló, kötelesség van ebben a világban, pusztán, azért, mert egy csatában két személy párbeszédében elhangzik a Legfelsőbb szolgálatának jelentősége és fontossága, azzal az ígérettel kecsegtet minket a szolgálat, hogy megérdemelt jutalomként oda juthatunk, ahol már ők jelen vannak badarságnak tűnik. Mint ismeretes ők már távoztak, egy számunkra elérhetetlen világba, azaz meghaltak és miként mi is megfogunk halni, hát mi is jutunk valahova. Kérdés, hogy csak az életünk a fontos és ha igen azt miszerint éljük és ha a halálunk utáni életre is van recept, akkorezen tanácsok összességét hol találjuk? Ne feledjük ők olyan királyok, akiknek személyisége végül halhatatlan és követendő példává vált a mai napig és hívei által holnap is fennmarad tetteik, jellemük és tanításuk egyaránt.

A munka és a szolgálat közti jelentős különbség, hogy a munkát azért végezzük, hogy megéljünk, a szolgálatot azért tesszük, hogy elérjünk valamit. Az embertársaink iránti könyörületesség, a kapcsolódás minősége, annak felhangja és szándéka a munkavégzéshez képest a szolgálati attitűdben rejlik. A hívők ismerik a hit és a közösség erejét és mivel csak egy út vezet a Legelsőbb Személyiségének megismeréséhez, ha őt szolgáljuk, ezért ez az út és a tennivaló kézenfekvő. Ismeretes az a Bhgavad-gíta vers, melyben Kṛṣṇa figyelmezteti a hallgatóságot, hogy az irigyek sohasem érik el az Ő hajlékát.

Kṛṣṇa mégis kegyes, ezét megjelenik az Úr bhaktájának szerepében, Caitanya Mahaprabhuként, aki a szent név éneklését irányozta végső és egyetlen menedéként, ebbe a veszélyekkel teli Kali korszakban. Ismeretes, hogy a Kalikorszakban a dharménak, az igazmondásnak a lába is meginog, ezért a szentek énekeinek kántálása, az egyetlen menedék számunkra. A korábbi korszakokban javasolt áldoztok végzése, mint az állatok szertartás szerű ölése, ebben a korban nem javasolt. Az Istenről, megjelenéséről, tetteiről szóló írások olvasása, eljuttatja a befogadót az ikonikus tettek magasztos állapotába, annak elképzelt képe megjelenik gondolataiba, ezen gondolatok végül helyes irányba terelik hétköznapi hibákkal teli tetteinket. Ismeretes, hogy a történetek és elbeszélések teli vannak szeretettel, hittel és köznapi értelembe vett erkölcscsel.

Az írások tanulmányozásával és tanításával eljutunk egy olyan békés és harmónikus állapotba, mellyel távol tudjuk magunkat tartani a helytelen cselekedetektől. Ezen törekvés elhozza a gyümölcsöző tettek eredményét, akár eben akár a következő életben, de biztosak lehetünk benne, hogy az úton tartózkodni biztonságos és jóságos, minden más csupán illúzióhoz, boldogtalansághoz és értéktelen élethez vezet.

Egy biztos, az emberi test mulandó és a szenvedés fokozódik a kor előrehaladtával. Azok, akik ennek a világnak ismerői, azoktól tanulni ildomos. SrilaPrabhupádagyógyszerész volt, ismerte az anyagi világ szenvedését és átmeneti gyógymódok közül végül az örök gyógymódot választotta a sanátana-dharma tanítását. A dharma szó szó szerint azt jelenti, az ami leválaszthatatlan egy adott dologtól, a sanátana, pedig örököt jelent, ezért Prabhupáda az örök kötelességet, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szolgálatát tanította nekünk.

A tudás, a társadalom és a legfelsőbb irányában végzett cselekedetek, a lemondott életvitel és felkészülés a következő életre – akár jelen életszakaszról, akár következő életünkről is van szó –az emberi lét feladata és kötelessége. Adharma-ksetra szó, mely a kurksétrai szent helyre vonatkozik, az ott végzett áldozatok és folyamatok örök fogalomként van jelen a világtörténelemben és a vallási nyelvezetben egyaránt. A varnasrama-dharma a négy társadalmi rend intézménye, mely az adott társadalmi szereplők feladatait, kötelességeit és engedményeit foglalja magába. Arjuna szívében a kötelességeinek elmulasztásának szándéka jelent meg, ezért tanárához Kṛṣṇához fordult tanításért, siksáért(utasításért).

A sva-dharma, azaz az egyéi kötelessége mindenkinek van az anyagi világban, ezek az egyéni tettek biztosítják az élőlény anyagi szempontból vett egyéni útját, és a lélek létrehozhat egyéni jellemet, egyéniséget. A szabad akarat kérdése itt is felmerül, hiszen az általános értelemben, nem kényszeríthetnek mindet Kṛṣṇához kapcsolódni, de vajon az aki a végtelemben személytelenségében is jelen van a szívünkben, hogyan lehetne onnan távol?

A személyes aspektus, a személyes kapcsolat kialakításához, viszont ad útmutatást, elsősorban a tanulás, a szolgálat, a napi lelkigyakorlatok, az eredmények felajánlása és a bűnös cselekedetek elkerülése által. Tehát a vallás elveit jelenti a dharma szó mögöttes tartalma, melynek célja a kultúra fenntartása, a társadalmi modellek hagyományainak őrzése és ápolása,józan ésszel is értelmezhető.

A tettek és kötelességek különbségtételét, annak eredményét és célszerűségét a körülmény vizsgálatával érhetjük el. A kötőerők szerint végzett tettek, ezért a jóság, a szenvedély, a tudatlanság minőségében sorolandók. A tetteket végrehajtók, tartoznak egy társadalmi modellhez, mely az élet végén a sannyás rendet jelenti, azaz a lemondott rendben való részvételt. Manapság nem ismeretesek ezek a rendek és az ashramok, azaz a menedéket nyújtó helyek is elvesznek a modern fogyasztói kultúrában. A képesség és a munka gyümölcsének felajánlása oán mindenki jelen van egy állapotban, melynek kapcsán besorolható az előbb említett társadalmi modellek egyikébe.

Vajon Kṛṣṇa hová sorolható be? Mi az Ő tetteinek célja az anyagi világban és miért jelenik vagy miért küldi el bhaktáját? A csatatéren ennek a kérdésnek a válasza is elhangzik: „A jámborok felszabadítása, a gonoszok megsemmisítése, valamint a vallás elveinek visszaállítása végett korszakról korszakra megjelenek Én.” Bhagavad-gītā 4. 8.

ISKCON Hawaii