Kṛṣṇa személye

A Bhagavad-gíta egy rokoni ellentétek okozta háború küszöbén kötelességétől meghátráló katona és Krinsa között hangzott el. Arjuna kérlelte barátját, Kṛṣṇát, hogy vegye fel a tanító szerepét és adjon teljes értékű tudást az evilági és a túlvilági élet közti különbségtételhez. A könyv szerint Kṛṣṇa a személyiségek közül azon legfelsőbbek közé tartozik, aki a félistenek és az Istenek között is a legfelsőbb, azaz az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ateista világkép szerint nem létezik Isten, és a létezést követően, a halál torkában nem vár senki, se új élet, se egy másik boldogító világ.

A csatában résztvevő személyek, ennek ellenére oly magasztosak, hogy a világ egy jelentős része elismeri őket teremtőnek. A számtalan életükről szóló eposzokból és írásokból valóban kiváló, makulátlan, példátlan életet éltek, ezért a mai napig fennáll hírnevük.

Ha elsőre nem is tudjuk elfogadni a történetben szereplőket Isteninek, legalább a társadalomra gyakorolt vallási példamutatásukat fogadjuk el értékesnek.

Életünk során embereket, vezetőket, a társadalmat és elvet szolgálunk, de az esetek jelentős részében már rövid távon is csalódást okoznak. Feltehetjük a kérdést miért és miként szolgálnánk, egy csatát felvezető párbeszédben résztvevőt?

A vágyak, a belső értékek, a tudatosság, az intelligencia helyes használata és végül a szívben lakozó hit mindnyájyunk napi tevékenységének a része. Számtalan ember csupán próbálja példaképeit utánozni, irányelveit követni, több kevesebb sikerrel.

Kṛṣṇa, mikor tanítványává fogadja Arjunát felveszi a legmagasabb rendű Isten szerepét és az élőlények végtelen jóakarójaként tanítja a hallgatóságot. Kṛṣṇa, akár Isten, akár nem, képes volt olyan módon átadni a tudást, mely évtizedek óta Ő az Isteni szintre emelte.

A szív, az érzelem, a vágyak mind tenni akarnak és ha ezen törekvés párosul helyes irányban gyakorolt lélektani tudással, talán elérhetjük az óhajtott gyümölcsöt. Ennek a törekvésnek középpontjában, egy társadalmi, etikai és történelmi személy áll, akkor elvárható, hogy a tetteink jó irányba mutatnak, még akkor is ha azok nem makulátlanok.

A népi kulturális gondolatok, annak alapjait nem elhagyó formavilág nem egységes a világon. A hitrendszerek szintén jelentős eltérést mutatnak napjainkban. A művészi és a tudományos értelemben vett tudástömeg szintén az aktuális gyakorló és azt örökítő társadalmi szereplők felelőssége és tetteinek következménye. Jóformán ma Kṛṣṇa társaságát élvezhetjük számtalan könyv, festmény és szobor formájában, ide sorolva azon szenthelyeket is, ahol az Ő tanításai alapján élő szerzetesi családok élnek. Szoros értelemben vett szükségszerű elv, hogy azon ember számára nyílik megérteni teljességében a Kṛṣṇa tudatos élet közösségi modelljét, aki elfogadja a tanítványi láncolat által hitelesített kollektív tanítót és végül gyakorlati szempontból - saját példájával - ő is hiteles tanítóvá válik.

Intellektuális értelemben véve, egy csata kezdetén minden bizonnyal jelen van Isten és ha Ő mindenható, akkor engedtessék meg neki, hogy formát és olyan lelki tanítást is megnyilvánítson, melyet előzőleg a Napistennek is elmondott.

idezet.txt

Arjuna szólt: Kedves Kṛṣṇám! Előttem sorakozó, harci vágyban égő barátaim és rokonaim láttán tagjaim reszketnek, ajkam kiszárad.
B.G.1.28.

Egész testem remeg, s borzongás járja át. Gāṇḍīva íjam kicsúszik kezemből, s a bőröm tüzel.
B.G.1.29.

Képtelen vagyok tovább itt állni! Kezdek megfeledkezni magamról, s forog velem a világ. Óh, Kṛṣṇa, Keśī démon végzete, én csak rosszat sejtek!
B.G.1.30.

Nem látom, hogyan származhat jó abból, ha megölöm rokonaimat e harcban. Óh, kedves Kṛṣṇám, nem akarom megnyerni e csatát, s nem vágyom sem királyságra, sem boldogságra!
B.G.1.31.

Arjunaegész testében remegett a félelemtől, a tünetek alapján modernkori értelemben véve pánik rohamot kapott és eldobta szeretett fegyverét és leült. Mint ismeretes, egy félelemmel küzdő ember számára a helyzet tisztázása, a szerepek vizsgálata, a félelem forrásának keresése és megszüntetése elengedhetetlen. Az esetek többségéhez, ehhez külső segítségre van szükség, és ebben a helyzetben egy személy, akinek oly tiszta a jelleme, hogy párját nem találjuk az univerzumban jelen van.

Isten nem vállal szerepet, a természet elpusztításában. Személyisége is bizonyítja, hogy ezt a folyamatot, arra bízza, aki ebben örömét leli, ugyanakkor és ezzel megegyezően, Isten a teremtését megmenteni kényszerül, de végtére is a halál jelenlétének tényét elismerve Ő maga is az újjáteremtés pártján áll.