A kötelességszegésért (bari muawja) elítéltek felmentése a büntetőjogi felelősség alól több tényezőtől függ, beleértve a bűncselekmény súlyosságát, az elítélt személyes körülményeit, a visszaeső bűnöző státuszát, és más releváns tényezőket.
A Bhagavad-gītāa tizenhetedik fejezete foglalkozik a hit fajtáival, mely sok esetben a szenvedély és a tudatlanság keverékeként jelenik meg a szívben, előfordul a jóság minőségében megjelenő és értelmezhető hit is, de ezen hithez tudásra,
szorgalomra,
lemondásra,
folytonosságra
van szükség, a hétköznapokban és az ünnepnapokon egyaránt. A vak hit egy zsugorított pillanat, melyet jó hátra hagyni és továbblépni
a logika, a szeretet keverékeként emlegetett tudatos viselkedéssel ölelt szolgálat irányába. A miértek keresése, a megoldás orientált tettel és végül az értelem fénylő fákájának követése, meghozza a megértést, a felismerést.
A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda a bevezetőben és a Bhagavad-gītā 2. fejezet 12. verséhez fűzött magyarázatában figyelmezteti az olvasót: a hit nélküli ember nem érheti meg a Bhagavad-gītā üzenetét.
Figyelembe véve a szakdolgozat témáját, az ateista ember úgy juthat át a hitnélküli folyón, hogy elsőként elfogadja Kṛṣṇát, mint a mindenhol jelenlévő személytelen arculatát. Én az elemzéskor gyakran a történetet egy színpadi jelenetként képzelem el, ahol a szereplők éneklik a szanszkrit verseket. Ezen látásmód okán vettem észre, a 2. fejezet 10. versének magyarázatában, hogy Hṛṣīkeśa és Guḍākeśa között folyik a beszélgetés. Figyelembe kell venni, hogy a szereplők rokonok és életkoruk meghatározza szerepüket és mint láthatjuk Kṛṣṇa is távozni fog a Brahmanba, azaz (tehát, ebből következik, hogy) Ő is a személytelen Brahman alárendeltje.
Hṛṣīkeśa vagyis minden élőlény érzékeinek és elméjének irányítója, aki mindenről tudott és ilyen formában jelen volt, amikor Arjun a szekeret a sereg közé hajtotta. A 2. fejezet 12. vers magyarázata által megérthetjük a Brahman (azaz a személytelen) és a mahā-bhāgāv (arculat = a Legfelsőbb Úr, Aki minden fenséggel teljes.) szavak jelentőségét.
Kṛṣṇa – tehát– ezen szerepkiosztásban, egyszerre szereplő és rendező, aki képviseli a teremtést és annak ellenkezőjét egyszerre.
Idő hiányában, gyávaság vagy más elfoglaltság okán Kṛṣṇa nem vesz részt a csatában, nem harcol (!), ez visszavezethető gyengeségére vagy arra, hogy soha nem volt képes ártani másoknak, hiszen Ő a történetben a teremtő. Arjunának volt egy fia, aki hamarabb halt meg, mint Ő maga. (Forrás: Mahabharat 25. fejezet) Arjuna érzelmileg már átélte a távozás fájdalmát, ezért érthető, hogy még akkor sem akart a csatában részt venni, ha ezért a kötelességszegésért (bari muawja) elítélik, esetleg fegyvertelenül elesik. [BING]
Gyanakvás - A joggal való visszaélés kutatása, a Bhagava-gíta pergazdaságossági vizsgálata
A Bhagavad-gíta tizenhatodik fejezete foglalkozik az isteni és a démoni természettel. A gyanakvás, a sóvárgás, a bizonytalan gondolatok és a téves eszmék vizsgálatához érdemes elolvasni a 16. fejezetet. Gyerekes gondolat, de mivel a szereplők életkorát tekintve nagy a különbség és családon belüli viszály is a történtet alapja, ezért felteszem a kérdést:
Arjuna és Kṛṣṇna csupán öregedéstől megtört távozó rokonait illetik kṣatriya hagyomány szerint a csatatéren utolsó kenettel, eleve elrendelt, előre megfontolt szándékkal készülnek a távozást elősegítő utolsó döfésre, harcra?
A kṣatriya rend utolsó feladata az eltávozókat (öngyilkosság helyett) megölni?
A kṣat szó jelentése „bánt”. Azt tehát, aki megvéd a bajtól, kṣatriyának nevezik (trāyate — védelmet nyújtani).
Arjuna aggódik a társadalmi kötelezettségek, a vallás elveinek elmulasztásának következményétől. A harcban egy mulasztás, mások életét veszélyezteti, amiért a törvénykezés időnként börtönt szab ki. Vajon a tanító, Kṛṣṇa, hol hívja fel a figyelmet a büntetésre (Manusmṛiti) és annak mértékére? Arjuna – mint ahogyan azt az első fejezetben olvashattuk – nem volt készen a harcra, nem tudta elképzelni annak pozitív kimenetelét. A felszabadulásra a harcban résztvevők vártak és megadatott nekik. Valóban, szeretteink körében azok távozásakor vagy a velük vívott harc elkerülhetetlen kínnal keni be elménket és érzelmeinket egyaránt. Ilyenkor jól jön egy báty, egy testvér, egy tanító, aki felveszi a viaszfáklya (vipascitfáklya, vipaścit —, ami azt jelenti, hogy „tanult” vagy „tudással rendelkező”.) fényét megvilágító tudást és tanításba kezd, de nem bátorít senkit a test elpusztítására:
"Arjuna így szólt: Óh, tévedhetetlen, kérlek hajtsd harci szekeremet a két sereg közé, hogy láthassam, kik vannak jelen, kik vágynak a harcra, s kikkel kell majd megküzdenem e nagy összecsapásban!" B.G.1.12-22.
"Óh, Kuntī fia! A boldogság és a boldogtalanság ideiglenes megjelenése és eltűnése olyan, mint a tél és a nyár kezdete és elmúlása. Óh, Bharata sarja, ezek csak érzékfelfogásból erednek, s az embernek meg kell tanulnia eltűrni őket, anélkül hogy zavarnák őt." B.G.2.14.
„A Ggītā felette áll az ilyen irodalomnak. Egyetlen világi könyvet sem lehet összehasonlítani vele. Ha valaki közönséges emberként fogadja el Krisnát, a Gītā elveszíti minden jelentőségét.” B.G. 2.12. magyarázata
„Krisna határozottan állítja, hogy rendelkezett egyéniséggel a múltban, és megerősíti, hogy az a jövőben is megmarad. Egyéniségének létét számtalan formában megerősítette, s kijelentette, hogy a személytelen Brahman az alárendeltje.” B.G. 2.12. magyarázata
„Előírt kötelességed végrehajtásához jogod van, de tetteid gyümölcsére nem tarthatsz igényt. Sohase gondold, hogy te vagy az oka cselekedeteid következményének, és sohase vonzzon kötelességed elhanyagolása!” B.G. 2.47. magyarázata
„Óh, Dhananjaya! Az odaadó szolgálat erejével tarts távol magadtól minden emberhez nem méltó tettet, s ebben a tudatban hódolj meg az Úr előtt! Akik élvezni akarják munkájuk gyümölcsét, valamennyien fösvények.” B.G. 2.47. magyarázata
"Kṣatriya kötelességedet figyelembe véve tudnod kell, hogy nincs számodra jobb elfoglaltság, mint harcolni a vallásos elvekért. Nincs tehát szükség a tétovázásra." B.G. 2.31.
Félrevezető és szándékos uszításnak betehető, ha valaki a lélek örökkévalóságára felhívva a figyelmet embertársai megölésére szólítja fel saját rokonát, csupán azért, mert a test átmeneti és előbb vagy utóbb úgy is távozik ebből a világból. A harcosok kötelezettsége elhárítani a veszélyt, ha kell olyan tettekkel, mely akár halállal végződik, ennek elmulasztás lesz számukra a bűn és nem az ölés. Ez vajon kimeríti a joggal való visszaélés tényét, vagy pont ellenkezően az okszerűség sajátos formájával van dolgunk?
Arjuna kezében ott van – a kincstári - gandiva íj, amit az adott helyzetben félelemtől reszketve rendeltetésellenes használ, hiszen nem hajlandó harcolni, ezáltal alkalmatlanná válik a harcra, Ő maga a fegyverével egyetemben. A csata lehetséges látványa egész életét felölelő tanulsággá vált. Mivel tulajdonában lévő fegyver hatástalan, ezért célszerű lenne felelősségre vonni és hatósági helybenhagyó azonnali elkobzásban részesíteni. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben utasításokat vár Kṛṣṇnától. Ha a tényállás szerint harcolni kell, akkor a társadalom számára bűn annak elmulasztása, és megalapozatlan és időrabló érvelni annak haszontalanságáról. Ezért minden perc számít a csatatéren, nincs idő haszontalan és félrevezető szavakra. Kṛṣṇna felvezeti az ártási szándék harcra vonatkoztatott okszerűségét, kiegészítve annak rendeltetésére vonatkozó irányelveivel és végül a győzelem okvetlen szükségességét.
A csavart ott érzem az érvelések hadában, hogy a testet nem létezőnek és az élőlényt megölhetetlennek állítja be a 2. fejezet első szakasza. A Śrī Caitanya-caritāmṛta Madhya-līlā 9. fejezet, 177. versét vizsgálva bármi történik velünk, távozás előtt engedélyt kérünk a magasabb rendű személytől, azaz tāṅra saṅge mahāprabhu kari iṣṭagoṣṭhī tāṅra ājñā lañā āilā purī kāmakoṣṭhī "Miután beszélgetésük véget ért, Śrī Caitanya Mahāprabhu engedélyt kért az Úr Śivától, hogy távozhasson, és Kāmakoṣṭhī-purība indult." Olvasható a Śrī Caitanya-caritāmṛta (चैतन्यचरितामृत) Madhya-līlā, 9. fejezet, 176. vers magyarra fordított változatában.
A Gíta tanítása szerint az idő örök és az élőlények, a természet szintén öröké léteznek, csupán átmeneti jelleggel megnyilvánult és megnyilvánulatlan állapotba kerülnek. (lásd. a Bagavad-gíta 26. oldalán a bevezető fejezetet) A tettek a kötőerők hatására jönnek létre, melyek három nagy csoportja ismert: a jóság, a szenvedély és a tudatlanság. A tettek és annak eredményei átmenetiek, feltételekhez kötöttek és mulandóak. Az emberi korlátok és lehetőségek összeségét nevezzük karmának, de a pillanatnyi tetteinket is előző tettel karmájának tekintjük. A karma olyan mint a körmünk, nő és később leválik, vagy levágják.
Arjuna egész életében a katonai képzés áldozatos tevékenységét végezte, de ezen a ponton, a kurukṣetrai csatatéren a halál torkában szüksége volt egyértelmű látásmódra, hogy eltudja dönteni érdemes-e meghalni az utódlási harcból fakadó Hastināpurának trónjáért. (A jelenlegi Delhit régen alapítójáról, Hastī királyról Hastināpurának nevezték el.) A párbeszédet, a Bhagavad-gítát a Mahábhara háború központi témájának tekintik, mely az unokatestvérek két csoportja, a Kauravák (Dhṛtarāṣṭra serege) és a Pándavák közötti viszályt eleveníti fel.
A Kurukṣetra háború (szanszkrit: कुरुक्षेत्रयुद्ध) a Mahabharata (szanszkrit: महाभारत) című hindu epikus költeményben leírt háború, amely az unokatestvérek két csoportja, a kauravák és a pandavák közötti dinasztikus harcból ered Hastinapura trónjáért. A háború 18 napig tartott, és mindkét oldalon szinte minden harcos halálát eredményezte, kivéve a Pandavákat és néhány mást.
A háború a helyszíne a Bhagavad-gītānak (szanszkrit: भगवद्गीता), amely Arjuna pándava herceg és Kṛṣṇa Isten közötti párbeszéd, aki szekereként és vezetőjeként működik. Forrás: [BING]
tudatlanság keverékeként jelenik meg a szívben, előfordul a jóság minőségében megjelenő és értelmezhető hit is, de ezen hithez tudásra,